The New Year's Eve "Twelve" - Szilveszteri "tizenkettő"

Pilinszky János

The New Year's Eve "Twelve" - Szilveszteri "tizenkettő"

Pilinszky János

On New Year’s Eve we step across the threshold of the New Year and the smile of new beginnings shines over the sadness of passing.  The “mood” of New Year’s Eve is a complex idea, especially for the believer.  Gratitude and hope, accounting and planning, fun and sternness, sorrow and joy meet at the “twelve” of New Year’s Eve.

It is our only holiday that, beyond itself, recalls the whole year for us.  We could call it the holiday of Time itself, the consecration of mysterious earthly Time.  That is the reason why I often feel we celebrate it the wrong way. We should actually receive it quietly, like someone listening carefully for the start of a snowfall or for the rustle of the stars; or like the farmer who would want to hear the growth of his crop from the still of the night.

Yet, New Year’s Eve has become the hour of boundless rejoicing of carnivals, as if a pagan heart were still beating behind this pleasure.  No wonder that for many, New Year’s Day equals the gray sadness of sobering up.

However, real cheer is a lovely occasion, including earthly pleasure.  Therefore, we should not shy away from granting it an “earthly smile”.

It is twelve o’clock.  During the night, the Earth has just finished its orbiting and is starting to inscribe its new celestial circle.  Above our heads, like a rotating crystal ball, is the starry universe.  But in this moment our heart belongs only to Him, the Lord of this wonderful movement, passing and arrival.  And let us not forget even in the loudest New Year’s Eve noise: in infinite quiet and gentleness God is driving his herds of stars from the fields of the old year to those of the new year.

 ****                              

Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.

A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.

Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.

Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.

Pilinszky János (1921-1981) katolikus költő, akinek nagy befolyása volt a háború utáni magyar költészetre.  Első verseit 1938-ban közölték. 1944-ben behívták katonának, és Németországba került. Mint hadifogoly különböző táborban betegeskedett, és látott több koncentrációs tábort, amik mély benyomásait sok verse tükrözte.  Sok irodalmi elismerésben részesült, elnyervén a Baumgarten díjat (1947), a József Attila díjat (1971), és a Kossuth díjat (1980).  Posztumusz neki itélték a Magyar Örökség díjat is 1997-ben.