In Memoriam Kányádi Sándor – 1929 - 2018

Szíki Károly, Hungarian; István Arató, English

Nagyváros, nagyváros, ne csábíts te engem, maradok holtomig, itt, ahol születtem!

-In Memoriam Kányádi Sándor-

Szíki Károly                                                                                                  Csak a költő halála után derül ki,

hogy az volt-e, amit élete alatt hittek,

 s olykor maga is annak hitte magát.

1982 nyarán egy csoport kiváló kortárs író ajánlólevelével indultam el Debrecenből Erdélybe, hogy a tabudöntögető Befalazott szószék című zenés irodalmi összeállításomban a beszerkesztett költőket meglátogassam, és a versek keletkezési helyszíneit, hangulatait meglessem, megérezzem. Így jutottam el életemben először többek között Kányádi Sándorhoz is. Az ajánlólevél jónak bizonyult, mert nem csak az ajtók, de a szívek is megnyíltak.

Harminchat év telt azóta.  A varázslat ereje nem tompult három és fél évtized távlatában sem, s talán nem túlzás, ha azt mondom, a szeretet ereje legyőzte az időt. Még akkor is így van ez, ha többen végleg elmentek már, és művészi tollforgatóink jelesei a mennyei kávéházakban írják verseiket.

Most éppen aktuális halottunkat, Kányádi Sándort gyászoljuk.

Kedves Sándor! Először be kell vallanom 1982-es félelmeim!  Amikor beesteledett, az ajánló levéllel kezemben elindultam felkeresni a Befalazott szószékbe szerkesztett költőket. Mindig be volt osztva, kihez megyek. A legfélelmetesebb a Te lépcsőházad volt. Szerintem lidérces álmaim innen is származnak. Akkor már ismertem az újfasizmus ellen írott Könyvjelző versed, a megaláztatás meghűlt véredényeit, a rém dallamára kocogó fogak ritmusát. Kezemben egy kis balta, amelyet magammal hoztam, mert a sátorverés után valamiért hozzám nőtt.

Elém buggyannak ezek a rémséges esték és nagyon szégyellem bevallani akkori félelmeimet, bozontos rettegésemet. Hívtál, mentem, persze, hogy igen. Egy lépcső, még egy, még ötven, csengetés és fény! Megmenekültem. Ez volt az első felvonás. A második könnyű volt. Szólt a zene a rádióból. A rádió mindenkinél szólt. Ültél a saját gipsz maszkod alatt és verseket mondtál, a legújabbakat olvastad fel, melyeket aztán átadtál, hogy ottlétem alatt tanuljam meg és adjam oda X szerkesztőségnek, de a papírt nem vihettem át a határon.

Két marokra fogta szívem újra a félelem, mert tudtam, lassan el kell köszönnöm, a lépcsőházból valahogy ki kell jutnom a kocsiig. Az elköszönés olyan volt, mintha sosem találkoznánk már, mert ezek a búcsúk mindig különös jelentőséget kaptak.

Gondolatban még most is lerohanok a Hórea emeletéről és bevágom magam a kocsiba. Bezárok minden ajtót és várok. Percekig állok még a háza előtt, mint aki megmenekült a haláltól: kilihegem magamból a félelmet.

Három évtizede, mint amikor megállunk a szocreál épület előtt a Főtér sarkában. Szorongva belépek vele a súlyos kommunista idők jeleit hordozó emeletes épületbe, s ő már mondja, miért hozott ide: Harminc évet töltöttem itt  a Napsugár szerkesztőségben. Elővesz egy könyvet, dedikálja és én megértem, ez a kezdet, de mi lesz a vég.

A csend hangjai ülnek közénk a Házsongárdi temető naplementéjében. Sándor feláll, maga elé néz és nem létező bajusza alatt megszokott, soha le nem hervadó mosollyal mondja: Püspökök, harcosok, írók, filozófusok, tanárok, bibliográfusok, építészek valamikori létét őrzik e sírok. Mondd:  lehet ez épeszűség, hogy még élek? 

Ott voltam vele Fehéregyházán, ahol az utolsó pillanatban letiltotta a román gőg, hogy verseit mondjam. 1984-et írtunk akkor.

Verseivel házaltunk a kanadai és magyar közösségekben, ahol ismerték már őt korábbról, hiszen személyesen is járt köztük 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadókörúton vett részt. Simon Bolivárról szóló verse (Koszorú) ekkor született.

Megrázó egyszerűséggel beszélt Vancouverben Tamási Miklós a Mesterről, akitől csak annyit kért Sándor, hogy az indiánok közé vigye el őt, mert sorsunk, mondta, hasonló az indiánokéhoz.

Mindezeket az életcserepeket úgy mondta Kányádi, hogy a nevetés és fájdalom könnyei egybemosták a múltat a jelen ünneplő közönségével…

Soha meg nem unható művész volt, kiről azt hitte az ember, úgy szereti a Hórea utcai házat Kolozsváron, hogy sosem lesz pesti író. De már nincs ott, s itt sincs már.

És itt voltunk Egerben, ahol fát ültetett az Érsek kertben. Kányádit nem más hozta Budapestről Egerbe, mint Alexander Brody író és reklámszakember, Bródy Sándor unokája, Hunyadi Sándor unokaöccse.

A diófánál Kányádi életélményének tükörcserepeit szállította közönsége elé. Érezhetően Isten kegyelméből egy erkölcsi tartóoszlop vendégének érezte magát mindenki, egy fáradhatatlan mester műhelyében járhatott. S kezében a lapáttal elültetett Egernek nem csak egy fát, hanem egy erdélyi életszemléletet, a kisebbségi magyar megaláztatásnak, a kiszolgáltatottságnak belakott végtelen horizontjait, hogy figyelmeztessen mindenkori faladatinkra: nem ért véget a küzdelem.

Kányádi létrát támasztott hallgatóin keresztül a nemzet érzékeny fiaihoz, lányaihoz, hogy közelebb kerüljünk az Úrhoz és közelebb a nemzet égető gondjainak megoldásához. Eközben üzent odaátra is: még várjatok angyalok kicsit, míg elkészítek néhány kutat itt, aztán visszamegyek Gyimesfelsőlokra Berszán atyához, mert ott is szomjasak a gyerekek.

Amikor beszállt a mikrobuszba, éjjel volt már, de csak mondta, mondtuk fennhangon a verseit, mert olyan ő, mint a kiapadhatatlan kút, amelybe ha belekóstolsz, örökké szomjazol, innod kell.

Ő volt az, aki felkerekedett és elment a pápához, hiszen mint gyerekkorában öt liter petróleumhoz vásárolt jogot, most pedig a létrán való felmászáshoz: közelebb az Úrhoz!

Szavait szomjazó emberek itták minden esten. De a szomjúság nem szűnik Kányádi közelében, erősen nem szűnik.  Sokáig éltessen a Teremtő téged, Mester!

Mondják: pótolható mindenki. Mondják: jön majd valaki más! Nem jön, nem lehetséges. Vannak pótolhatatlanok.

Hányszor  mondtam verseit, házaltam velük huszonéves suhanc, mert belőlem nőttek ki, mint Szilágyi Domokos versei is, értem születtek, helyettem írták, helyettük mondtam és mondom: Mozart, Bartók, Számvetés…

Némi öröm a boldogtalanság kapujában, hogy sok csirkefogót sikerült túlélnie. Rossz filozófia? Lehet. De kit érdekel, ha megtörténhetett gonosz ellenlábas kis- és nagy csirkefogók, bábok, bábmozgatók, maszkok virtuóz világában! És ezért az Úr is megbocsát. Kányádi nem valami hasonlót énekel meg a fekete-piros enciklikában, ebben a magyar-széki imában?  A szíkiben? Fekete-pirosban, csütörtök vasárnap délután, amikor kimenős a lány…?  De igen, nagyon hasonlót énekel meg.

Sziki Károly, actor, has been awarded the Hungarian Gold Cross of the Order of Merit, and is the recipient of some other State awards. His ancestors came from Szék, Transylvania. He studied at the Academy of Dramatic Arts in Debrecen, and then played leading roles in Eger.  Between 1998 and 2003, he was Director of the Harlekin Szinház (Theater).  In 2003, he founded a private theater named Varga László Polgári Teátrum. For the last 30 years, he has performed among the emigrés in the US, and has made films and written books about these trips.

                                                                    ********

An Introduction to Kányádi Sándor

István Arató

Kányádi Sándor, the great Hungarian contemporary poet, passed away last June.  He was also a translator and a major contributor to children’s literature.  He had a degree in Hungarian language and literature from the former Bólyai University.  Kányádi published his first volume of poetry at age 26.

His themes say a lot about the villages’ issues with great passion.  Kányádi belonged to the Hungarian Academy of Arts, and was a Kossuth prize-winning poet along with many other awards during his life.  After the political changes in 1989, he also warned that tyranny still lives in our society.

He was born in Nagygalambfalva, a village in Transylvania (now part of Romania) and his works have been translated into many languages.

Kányádi used to visit schools and libraries in small towns to recite his poems and the Hungarian classics.  One of his well-known and probably the most important volume is “Dancing Embers”, which is also the first one to be published in English.  The international literary magazine World Literature Today says that “Kányádi’s vivid poems display an impressive range of styles, moods and forms... these poems are alive with history, and history is alive in the poems – beaten down in the present, perhaps, by the forces of political repression, but not defeated.”

There is also a children’s short film called “The Widely Traveled Little Mouse” – A világlátott egérke – written by Kányádi, easily available to watch online; a very delightful movie that even I in my fifties enjoyed very much. Perhaps there is always an opportunity to appreciate good writing – for children or adults.  He will be greatly missed.

 

Valaki jár a fák hegyén   Somebody Walks Atop the Trees
      Kányádi Sándor         Translated by Peter Zollman  
           
valaki jár a fák hegyén   somebody walks atop the trees
ki gyújtja s oltja csillagod   who lights your star and makes it fade
csak az nem fél kit a remény   those do not fear their destinies
már végképp magára hagyott   whom hope has finally betrayed
             
én félek még reménykedem   my fears my hopes don’t disappear
ez a megtartó irgalom   this is the grace that helps me stay
a gondviselő félelem   this caring providential fear  
kísért eddigi utamon   has held my hand along the way
           
valaki jár a fák hegyén   somebody walks atop the trees
vajon amikor zuhanok   when I must tumble one fine night
meggyújt-e akkor még az én   will he then kindle one of his  
tűzemnél egy új csillagot   new stars with my departing light
           
vagy engem is egyetlenegy   or will he crush me to a grain  
sötétlő maggá összenyom   a dark abandoned piece of grit
s nem villantja föl lelkemet   and never light my soul again  
egy megszülető csillagon   when infant stars are newly lit  
           
valaki jár a fák hegyén   somebody walks atop the trees
mondják úr minden porszemen   he cares for every crumb it’s said
mondják hogy maga a remény   it’s said he is the hope we breathe
mondják maga a félelem   it’s said he is the fear we dread


István Arató, son of Hungarian immigrant parents, was born in São Paolo, Brazil, where he was a journalist. He came to the US in 1996 and now works in the hospitality/restaurant business. He attends the Hungarian School sponsored by Magyar Studies of America in Fairfield, CT, and is a member of the MNO Editorial Board.