How Much Is a Prayer Worth? - Mennyit ér az imádság?


It happened some days before the first peaceful Christmas following the war.

A broken, very tired woman stepped into a small grocery store and asked for some foodstuffs for Christmas dinner.  The storekeeper did not care for beggars, nevertheless asked the woman patiently:

”And how much can you spend on it?” 

The woman replied with embarrassed bitterness:

”My husband never returned from the war, my two little children are sick with fever, and I myself can only offer you a prayer.”

”A prayer?” asked the dumbfounded shopkeeper.  ”And how much is that worth?  Where can I possibly procure anything for that from the black marketeers?”

The woman said nothing, just stood there, with tears in her eyes.

The shopkeeper was somewhat ashamed, and to play for time, said to the war widow:

”All right.  Write down that  prayer at home and bring it to me – we’ll weigh it somehow.”

To his surprise the woman took out a folded piece of paper from her pocket and said, apologetically: 

”I already wrote it down last night while I sat by their bed, watching over my sick children.”

Meanwhile, the little shop filled up with people.  To make a good impression on his customers, the shopkeeper snatched the paper from the woman’s hand and, without reading it, threw it on the balance pan in place of the weights.  Of course he already regretted having agreed to the game, so he sneered:

”Let’s see now how much your prayer is worth?”

He then threw a bag made of twisted newspaper and filled with flour, some 10 ounces, on the scale.  The pointer didn’t budge. The shopkeeper just stared.

The customers also cast questioning glances at the shopkeeper.  In confusion, he added a paper bag of sugar, half a loaf of bread, then some seven ounces of lard, but the scale did not move.  Stunned, he kept piling on stuff, not knowing whether out of charity or anger, because the customers were watching.  He tried to be firm then, red-faced, told the woman:

”Won’t you finally pack it away?  I have other customers too!” - while he himself was aware that he didn’t know what he was saying.

The woman, embarrassed on account of her tears, quickly packed away the food and started to leave. But the shopkeeper called after her:

”By golly, and you’re leaving the eggs?”  as he handed her two paper-wrapped eggs too.  The woman only said, ”God will bless you for all this!” and left.

As if waking from a dream, the shopkeeper immediately examined the scales and could only scratch his head as he saw that they were broken.  In his anger or confusion, he pocketed the slip of paper.

Before Christmas Eve, the shopkeeper’s two sons, of draftable age – who he had thought had disappeared – came home.  They had been taken by the Russians from a train arriving from Austria, all of them to be sent to forced labor.  These two escaped from the transport while still in Hungary.  He also received a message from his wife in the hospital, asking him to bring in a winter coat, because she had recovered from typhoid. 

The shopkeeper, who was not a believer, felt that he had to thank God for the things that had happened to him, and he scrambled to find ”the very valuable paper”. Once he found the ragged slip, he read with amazement the short sentence: ”Give us this day our daily bread. (Mt 6:11)"

He never forgot the episode, but instead was definitely grateful to the strange unknown woman, whom he never met again.

Over the passing decades, he almost believed the event had been a Christmas dream, but he was reminded every time by the yellowed ”paper of worth” (this is a literal translation, meaning "stocks" in Hungarian) – framed as it was in a place of honor in the room, like some charter of privilege.  Everyone in the family knew the story of the slip of paper and ever since then, when they gathered on Christmas Eve with the grandchildren, they would always recite the Our Father, and when they came to ”our daily bread”, tears would glisten in the eyes of each one of them.

 

Mennyit ér az imádság? 

A háborút követő első békés karácsony előtti napokban történt.

Egy megtört, igen fáradt asszony lépett be egy boltocskába és a karácsonyi vacsorához kért némi élelmiszert.  A boltos nem szívlelte a kéregetőket, az asszonyhoz mégis türelmesen szólt:

„És mennyit tud rá költeni?”  Az asszony szégyenlős keserűséggel azt felelte:

„Férjem nem jött haza a háborúból, a két kisgyermekem lázas beteg, én magam pedig csupán egy kis imádságot tudok önnek felajánlani.”

„Imádságot?” képedt el a kereskedő.  „Aztán mennyit ér az?  Hol tudok én azért bármit is beszerezni a feketézőktől?”

Az asszony azonban nem szólt, csak könnyezve állt.

A kereskedő kissé elszégyellte magát, és hogy halogassa a dolgot, így szólt a hadiözvegyhez: „Na nem bánom!  Írja le otthon azt az imát és hozza el nekem – majd megmérjük valahogy!”

Legnagyobb meglepetésére azonban az asszony elővett zsebéből egy összehajtott papírost és mentegetőzve átadta: „Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekeim ágyánál!”

A kis üzlet közben megtelt emberekkel.  A boltos, hogy valamiképp jól fessen vevői előtt, kikapta az asszony kezéből a papírt és anélkül, hogy elolvasta volna – rádobta a mérlegsúlyok helyére.  Persze már bánta, hogy belement a játékba, de azért így kajánkodott: „Na lássuk, mennyit ér az imája?”  Ezt követően a mérlegtálcára lökött egy sodort újságpapír stanicli lisztet, úgy 30 dekát.  A mutató meg se mozdult. A kereskedő csak nézett.

A vevők is kérdően tekintettek a boltosra.  Ez zavarában rátett egy stanicli cukrot is, meg egy fél vekni kenyeret, aztán 20 deka zsírt, de a mérleg meg se mozdult.  Elképedve egyre csak pakolta, már azt se tudta, hogy zavarában, szeretetből vagy dühében, mert közben a vásárlók is figyelték.  Próbált kemény lenni, aztán elvörösödött arccal odaszólt az asszonynak:

„Na pakolná már el végre?  Más vevőm is van!” – miközben maga is észrevette, hogy nem is tudja, miket beszél.

Az asszony röstellve könnyeit, sebtében elpakolta az élelmet és indulni készült.  A boltos azonban utána szólt, „Ejnye, a tojásokat meg itt hagyja?” – és átadott még kettő, papírba göngyölt tojást is.  Az asszony csak annyit mondott, hogy „Az Isten megáldja mindezért!” – és távozott.

A kereskedő – mint aki álomból ébredt – azonnal megvizsgálta a mérleget és csak a fejét vakarta, mert látnia kellett, hogy az eltörött.  A cédulát mérgében, vagy zavarában, zsebre vágta!

A boltosnak még Szenteste előtt hazajött két eltűntnek hitt leventekorú fia, akiket társaikkal együtt egy Ausztriából érkező vonatról szedtek le az oroszok, hogy kényszermunkára vigyék mindet.  Ők ketten még Magyarországon megszöktek a transzportból.  A feleségétől is üzenet jött a kórházból, hogy vinne be neki télikabátot, mert meggyógyult a tífuszból.

A kereskedő, aki nem volt hívő ember érezte,  hogy meg kell köszönnie Istennek a vele történteket és össze-vissza kapkodva kereste a „sokat érő papírt”.  Amint keze ügyébe került a viseletes cédula, elcsodálkozva olvasta a rövidke mondatot: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” (Mt 6,11)

Az esetet soha nem felejtette el, sőt kifejezetten hálát érzett a különös, ismeretlen asszony iránt, akivel azután soha többé nem találkozott.

Az évtizedek múltán már-már csak karácsonyi álomnak hitte volna a történetet, de az a megsárgult „értékpapír” – bekeretezve, mint valami kiváltságlevél – a szoba főhelyén emlékeztette.  A cédula történetét a családban mindenki ismerte és azóta, ha Szentesténként összejöttek unokástul, mindannyiszor együtt imádkozták a Miatyánkot, s a „mindennapi kenyerünk”-höz érve, valamennyiük szemében megcsillantak a könnyek!

A Hajnal Szép Sugara

Szeretetláng.blog, december 23. 2015