Welcome Visitor
Sat, Oct 20, 2018
56 members currently online.

A „mi” ötvenhatunk! – ”Our” fifty-six!

A történelem sorsfordító viharainak fordulatait események – epizódok – sora alakítja, és teszi emlékezetessé. Aligha volt, vagy van ilyen vihar, melyeknek forradalmi hevülete ne dobott volna a felszínre mindaddig ismeretlen embereket is, akik hősökké váltak, vagy mártírok lettek. Ugyanakkor bármennyire is meghatározó szerepük van az ilyen „forradalmároknak” az események menetében, a tömegtámogatást adó névtelenek nélkül még sincs TÖRTÉNELEM!  És nélkülük se „győztes”, se „vesztes” forradalom sincs.

Hatvan esztendő múlva emlékezve a történtekre, biztosan hiányos a névsor: Benke Józsi, Boros Berci, Enyedi Laci, Horváth Jóska, Harczi Kálmán, Hasur Bandi, Irházi Zoli, Józan Sanyi, Székely Sanyi, Tatarek Lajos, meg még jó néhányan voltunk „névtelen, arctalan  tömeg” Cegléden, 1956 őszén.

De a „mi” történetünk – is! – jóval korábban, még 1935-ben kezdődött, születésünk napján. Átestünk különböző gyermekbetegségeken, majd átéltük a háborút is, ki-ki ilyen-olyan traumával. Jártunk iskolába, amit vagy elvégeztünk, vagy nem.

Sokunk családját megviselte a „népidemokrácia” egynéhány intézkedése, de reméltük, ez csak átmenet. Ami utána jön az lesz az igazi, a „boldogság kora”.

Mikor tizennyolc évesen „sor alá” estünk, valamennyiünknek volt tisztességes foglalkozása. „Ifjúmunkás”, „Dolgozóparaszt”, vagy más, de mindenki építette a népidemokráciát, a „Nép államát”.

A sorozóbizottság az egészségügyi vizsgálattal összevetve mondta ki a szentenciát: ALKALMAS! Egyben döntött arról is, hogy ki melyik fegyvernemhez – alakulathoz – kerül és milyen beosztásba.

Ez igen fontos megállapítás volt – akkor még – lévén, hogy aki nem felelt meg, az nem volt teljes értékű legény a „faluban”! Az „alkalmasok” viszont vártak további két évet, hogy betöltve huszadik életévüket behívják, és legyenek a Magyar Néphadsereg katonái. Védjék a Hazát, mely „Erős bástya a Béke Frontján”, amit állandóan fenyegetnek a gaz „zimperialisták”.

Nos, bekövetkezett 1955. november 11.-e, a bevonulásunk napja. Ahhoz képest, hogy könnyező szeretteinktől búcsúzkodva gyülekeztünk az Ipartestület udvarán, kellemes, napfényes idő volt. Az adatok egyeztetése után kaptuk meg a beosztást, ki melyik Csepelre kapaszkodhat fel katonaládájával együtt, s mely útirányba? Többségünk Ceglédre került, a Törteli-úti tüzérhadosztály laktanyájába.

Itt gyorsan peregtek az események. Újabb orvosi vizsgálat, majd a fodrász megkopaszított bennünket. Utána zuhany, azután már gatyában, ingben vártuk a többi textilneműt: kapca, csizma, nadrág, gimnasztyorka, sapka, köpeny.

Még gatyában voltunk, mikor sorunkra várva összetalálkoztam Horváth Jóskával, akivel évekig osztálytársak voltunk. Nagy örömmel ismerkedtünk egymással: kopaszon, ingben, gatyában...

Hat hét karantén után mindenki megkapta a beosztását. Én lövegkezelő lettem a 153 milliméteres tarackos ezred negyedik ütegébe sorolva. Mint érettségizett egyén, az eskütétel után ütegírnok, számos bürokratikus feladattal. Egy idő múlva, én állítottam össze az őrség vezénylését, és éjszakánként körmöltem a kiképzési tervet, ami pedig szakaszparancsnoki feladat lett volna, de rám bízta Csaba hadnagy elvtárs, és a többiek.

Egyébként jó emlékeim maradtak még Ary hadnagy, Firnigl Pista, és Kelecsova főhadnagyokról, akik szintén szakaszparancsnokok voltak. Rendes fickó volt az ütegparancsnokunk, Bódi százados „et” (elvtárs)is.

Ezek az éjszakai körmölések azzal az előnnyel jártak, hogy az este tízig működő néprádióból folyamatosan követhettem 1956 nyarának eseményeit. A Kossuth-klubban, a Petőfi-körben zajló politikai viták mellett az „Első Nemzetközi Liszt-Bartók Zongoraverseny” fordulatait. (Nyert az orosz Lazarij Bergmann.)

Ahogy sűrűsödtek az események, jött híre az egyetemisták mozgolódásának: Szeged, a pesti Műegyetem, Miskolc, stb. Bár minden laktanya a maga nemében zárt világ, a rádió mellett a Szabad Nép, de még a Néphadsereg is mind gyakrabban közölt ellenzéki véleményeket a pécsi-uránról, a timföld-exportról, az igazságtalan magyar-szovjet kereskedelem elszámolásáról. De még a szovjet csapatok itt létéről is. Valami kezdett fortyogni!

Csak utólag tűnt fel, hogy a Kossuth-rádióban, az év eleje óta egyre gyakrabban hangzott el Verdi Nabuccójából a „Szabadság-kórus”. Az igazi felszabadulás utáni vágy hétköznapjaink fontos eleme lett!

Ilyen módon telt el a nyár, kiképzéssel, őszi éleslövészettel Várpalotán, és jött az ősz, október. Az egész országot megrázta október 6.-án a Rajk-per áldozatainak újratemetése. Óriási tömeg volt! Majd egy héttel később a tábornoki-perben elítéltek következtek.

Nem panaszkodhattam, mert az írnokoskodás miatt mentesültem némely kellemetlenségtől, bár egy ízben összezördülve Csaba hadnagy „et”- sal,  az egyik hétvége két napját a fogdában töltöttem...

Egyébként szeptemberben megkezdődött a hadsereg kosárlabda bajnoksága. A ceglédi hadosztály válogatottja – benne magam is – a központi régióban, Szentendre, Vác, Esztergom, alakulataival kerültünk – volna! – össze, ám a bajnokság október végén megszakadt!

Október 21.-én, vasárnap, Esztergomban voltunk, a páncélosokkal csatáztunk. Hazafelé jövet, míg kora délután vártuk a Nyugatiban a ceglédi csatlakozást, kiugrottunk a Dunához, ahol a rakpart lépcsőin napozó egyetemista lányokkal évődtünk.

Akkor, abban a szikrázó verőfényben ki a fene gondolta volna, hogy mi lesz itt két nap múlva? Pedig lett...

Hétfő, kedd: a rádió tele hírekkel az egyetemisták mozgolódásával, majd 23-án délután hír a tüntetésekről. Este a vérlázító Gerő-beszéd a rádióból. Lövöldözés a Lánchídnál, a Rádiónál. Így jött az esti takarodó.

Éjjel félegykor RIADÓ!  Mivel az üteg „hadosztály-közvetlen” besorolású volt, azt a feladatot kaptuk, hogy mivel az éjszaka folyamán „huligán-elemek” megtámadták a honvédelmi minisztérium épületét, a védők megsegítésére gyalogsági lőszerutánpótlást kell felvinni. Nosza, négy Csepelt megraktunk lőszerrel, és kézigránáttal. Kettőkor már menetkészen vártuk az indulási parancsot. Ami egyre késett...

Ebéd után valamikor a riadót lefújták, minden vissza a helyére.

Közben szálltak a hírek a fegyveres összetűzésekről, ami bennünk úgy csapódott le, hogy megvédjük a HAZÁT. Bármi áron!

Ha tehát mi hajnalban elindulunk Pestre, hajlandóak lettünk volna felvenni a harcot... De nem tudtuk, hogy kivel? De azt sem, hogy hol.

Szóval nem lehettünk HŐSÖK, de ÁLDOZATOK sem!

A másik lehetőség a győztesnek tűnő forradalom végóráinak idején kínálkozott, november 1.- 3. között.

A rádióban azt hallottuk, hogy a Nagy Imre-kormány megegyezett az oroszokkal a kivonulásról. Mi pedig, Cegléden, a laktanyaépületek tetejéről azt láttuk, hogy a néhány kilométerre lévő négyes úton, Pest irányában özönlik a Vörös Hadsereg. Tankok, teherautók, nehézfegyverek, gyalogosok, vegyesen, éjjel-nappal.

Akkor hol van itt „kivonulás”? Úgy tűnt harcolni fogunk, mindhalálig!

Elsején a két ezred egy-egy ütege négy-négy löveggel – 153-as tarack, és 122-es ágyú – tüzelőállást foglalt a laktanyaelőtti kisvasút árkában azzal a feladattal, hogy az esetleges harckocsi támadást verjük vissza!

Valamennyien tisztában voltunk a helyzettel: ha közvetlen irányzással, ki is lövünk néhányat, ekkora ármádát képtelenség leküzdeni. De legalább megmutatjuk.

Utólag írhatom, győzött a józanész. Csehi hadosztályparancsnokunk harmadikán este lefújta a készenlétet: lőszer a lőszerraktárba, lövegek a telephelyre. Mi pedig két álmatlan éjszaka után megszokott ágyunkban fekhettünk.  Tehát megint „nem sikerült”!

Nem lettünk sem HŐSÖK, sem ÁLDOZATOK!

Negyedikén hajnalban, fél öt körül nagy dübörgés! A szürkületben tankok körvonala rajzolódott ki, ahogy jönnek át a laktanya kerítését ledöntve! A lövegtornyok az épületekre irányozva.

Úristen! Nekünk csak géppisztolyaink vannak.  Itt a vég...

Vidám ébresztő, majd a reggeli után mindenki mehet, amerre lát!

Voltunk vagy ezren, akik neki vágtunk. Mi, kőrösiek toronyiránt, Nyársapáton át hazafelé. Mindenütt a tanyákat útba ejtve, iszogatva énekeltük a Szózatot, vagy Himnuszt. Hazáig kerülgettük a járt utakat.

Már alkonyodott – úgy, mint most, mikor e sorokat írom – mikor haza érve, a Mizsei utcai házban Édesanyámmal összeborulva zokogtunk.

Ő örömében, hogy drága magzata egészségesen előkerült. Én pedig azért mert átéltem, amit átéltem: megint megaláztak, becsaptak minket.

Sárba-vérbe taposták nem csak a forradalmat, hanem a reményt is...

Így hatvan év múltán alig van már, akitől megkérdezhetném: Mi lett volna jobb, HŐS-nek lenni, vagy ÁLDOZAT-nak?

Magam sem tudom...

                                                                                       2016. november 4.

 

 

Because he was the son of an artillery officer who, after Trianon, became a gendarme captain, Tóth Barna was not allowed to apply to the university, despite his outstanding grades. Being a good basketball player, though, he was sent to play on the team of a spinning mill in Budapest. After two years, at age 20, he signed up for his compulsory 2-year military stint.  That is where he was when the Revolution of 1956 broke out. Afterwards, he completed a surveying course offered by the state mapping authority, and worked around the country as a surveyor. He eventually worked as foreman with various public utility works and construction companies. 

 

 

 

 

 


Printer-friendly format