Welcome Visitor
Fri, Apr 19, 2019
41 members currently online.

Thoughts and Events of My Youth/Gondolatok és események a fiatal koromból

I was born in Budapest in 1946.  I could have been 6 or 7 years old, when one afternoon my Mother sat me down and said, “We have to talk.”  Until then, I had gotten up every morning at 5:30 and gone to serve Mass at the “Fehérek temploma” (Dominican church) at Május 1 út.  Mother said: “Son, the times have changed, and from now on you won’t get up in the morning to go to church.  Instead, you will get a blue neckerchief in school and you will be a ‘kisdobos’“   (preparatory to becoming a Young Pioneer.  “Kisdobos” was for the Pioneers what kindergarten is for school.)  That was my first encounter with politics.

Then one morning I was ready to go to school – it was 1953 – my Mother said, “There’s no school today, because it’s a national day of mourning.  Stalin, Hungary’s great ‘benefactor’, has died.”  At that time I didn’t know much about who Stalin was, but I didn’t have to go to school, that wasn’t bad.  True, there was funeral music on the radio all day, and one couldn’t talk too loud or yell.

A few years passed, and then it was October 23rd, 1956.  We went to school as we did every day.  Around 10 or 11 o’clock, our lady teacher said there would be great demonstrations throughout the city in the afternoon and even in the Városliget; we will finish school for the day, let everyone go home safely.  I ran home too, since school was only 5 minutes from our home in a 6-apartment building on the corner of Erzsébet Királyné út and Hungária körút. 

I threw down my book bag and ran to play in the Városliget (3 minutes from the apartment), because only there did we live truly free.  The other side of Városliget was closed off by Felvonulási Tér, where the great parades were held on May 1st and the country’s leaders would wave and greet the parading Hungarians, the workers, and all those who had been ordered to participate, to prove their “loyalty” to the country by their presence.  Everyone who could walk had to show up and lug the red flag.

We children headed there too on October 23rd, because they said there would be an extraordinary parade, a demonstration, which we couldn’t miss, we had to go see.

So it was.  A vast number of people gathered, not waving red flags but only Hungarian ones.  Then there were speeches, recitations, the atmosphere was very impassioned; then they started to throw all kinds of glass at the Stalin statue.  Soon all types of tools turned up, cables and winches, and the crowd roared, “Down with the statue!”  I remember that on either side of the platfrom there were two enormous snake statues made of steel  to which they fastened one end of the cables, the other to the Stalin statue.  After a long delay, the statue finally fell, and everyone who could, tried to cut or saw off a piece.  Lacking tools, all I could do was keep jumping on top of the statue, as did everyone else.  I remember that the statue broke off so that its boots remained for many weeks, when the state had them removed.  But the platform remained for many more long years with the same purpose, that the country’s leaders might wave to  the people on May 1st.

Then came a new surprise:  all the inhabitants of the building moved down to the shelter in the cellar the following day, on October 24th, since fierce shooting started in front of the house.  On the opposite corner from our building was the Tolbuchin barracks, where military units were stationed.  Then a tank arrived in front of our building, and started shooting at the barracks, and they shot back at the tank.  The side of the house bore the traces of the firefight for years, because the district council did not pay attention to restoring the damage caused by the Freedom Fight.  Today, the barracks building is used as a hospital.

The shooting finally died down, and we could come up from the shelter.  After walking 4-5 km (some three miles), we stood in the long line in front of the bakery at Hős utca, where we were able to buy bread. There had been a grocery store on the first floor of our building, but it had been  totally shelled to bits in the fight against the barracks.

Then, with my Dad’s leadership, we ventured further, to Köztársaság tér, where the headquarters of the ÁVÓ and the Communist Party were.  The buildings had been totally shot to pieces,  and huge holes gaped in front of them, because people had looked for the secret escape routes of the ÁVÓ.  Around the square, half burned people were hanging from street lamps, a horrible sight to see at age 10.  The sight at the corner of Körút and Rákóczi út was not heartwarming either:  burnt out streetcars, military vehicles, buildings several stories high which had been shelled to pieces and had collapsed illustrated the fierce battles that had been fought there.

Then the Freedom Fight was beaten down, the country was shepherded back into the accustomed and forcefully imposed Communism.

My next contact with politics occurred in 1965.  Having finished the technical school, I applied to the Technical University of Budapest.  I wanted to become an engineer. I did well on the entrance exam, but since my father was an intellectual worker – a bookkeeper – I was refused on the basis of a lack of space, since they had to make room for children of the working class. 

I started working in a textile factory, in a plan of work with three shifts;  it was quite hard to accept as a substitute for desks at the university. 

Then in 1966, they called me into the personnel office, and asked me whether I wanted to attend the university.  Naturally, I answered ”yes”, to which they replied that if I joined the Communist Party, they would recommend me and would arrange for my admission to the university.  And so it happened.

All at once, the world opened up, they sent me traveling abroad to the surrounding Socialist countries;  my technical career developed very nicely.  I was promoted to the position of head mechanic  (here it is called Plant Manager). 

I have to mention here that every Socialist business was built on so-called ”plant democracy”, that is, the right to make decisions was equally shared by the Party Secretary, the Union President, and the Economic Director.  Whether dealing with pay raises, awards, economic decisions, or investment, all three together had to decide and deal with everything that can occur in the life of an industrial enterprise.

That is when my problems started, because as a responsible economic leader, I needed decisions that were opposed to the ”Plant Democracy”, to the Party and the Union.

Warnings, party disciplinary actions and further sanctions piled up on me, saying that ”I’m not a good Comrade”.  Finally, all the political intrigue led me to leave my homeland in 1980,  trying to rebuild here in the US my engineering dreams which they had destroyed back in Hungary. 

I believe I have succeeded. 

Once Attila Kiss learned English, he became a designing engineer.  Among others, he worked for Bik (the pen company) and Schick (razors), from where he retired a few years ago.


Valamikor 6-7 éves lehettem (1946-ban Budapesten, a XIV kerületben, Zuglóban születtem), az egyik nap délután Édesanyám leültetett és mondta, beszélnünk kell. Addig minden reggel 1/2-6-kor keltem és mentem az akkori Május-1 úti (most Hermina út)  „Fehérek Templomába" ministrálni.  Azt mondja Anyukám: Fiam,  az idők szava megváltozott és ezentúl nem kelsz fel reggel és nem jársz többet a templomba, hanem kapsz egy kék nyakkendőt az iskolában és ezentúl „kisdobos" leszel. Hát így kezdődött az első találkozásom a politikával.

Aztan az egyik nap reggel indulnék az iskolába, akkor 1953-t írtak, azt mondja Édesanyám, ma nincs tanítás, mert országos gyásznap van. Meghalt Sztálin, a magyarok „jótevője". Hát én akkor még nem sokat tudtam ki is volt Sztálin, de nem kellett iskolába menni, az már nem rossz. Igaz, egész nap gyász-zene volt a rádióban, és nem volt szabad hangoskodni, kiabálni.

Közben eltelt néhány év, és 1956 október 23.-a lett, mentünk az iskolába, mint minden nap. Délelőtt úgy 10-11 tájban a tanárnőnk azt mondta, hogy nagy tüntetések lesznek délután főváros-szerte és a Városligetben is, így befejezzük a tanítást aznapra, mindenki menjen biztonságban haza. Én is hazaszaladtam, hiszen az iskola 5 percre volt a lakásunktól, amely az Erzsébet Királyné út és Hungária körút sarkán levő 6 lakásos épületben volt.

Ledobva a táskámat, máris rohantunk a Városligetbe játszani (3 percnyire a lakástól), hiszen ott éltünk csak igazán szabadon. A Városliget túloldalát a Felvonulási Tér zárta le, ahol minden május 1.-én nagy felvonulások voltak és az ország vezetői a Sztálin szobor alatti emelvényről integettek és üdvözölték a felvonuló magyarságot, munkásokat és mind azokat, akik ki lettek rendelve, hogy jelenlétükkel bizonyitsák a „hűségüket" az ország iránt. Ezt a napot, május elsejét a „Kikelet" napjának is nevezték, mert ki kellett vonulni mindenkinek, aki tudott járni és cipelni a piros zászlót.

Tehát mint gyerekek, mi is oda tartottunk október 23.-án, mert mondták, hogy rendkivüli felvonulás, tüntetés lesz, amit nem hagyhattunk ki, meg kell nézni.

Úgy is lett, rengeteg ember gyülekezett össze, de nem piros zászlókat lengettek, hanem csak magyar zászlókat. Aztán voltak beszédek, szavalatok, nagyon lelkes volt a hangulat, amikor elkezdték dobálni a Sztálin szobrot mindenféle üveggel. Nem sokára előkerültek mindenféle szerszámok, drótkötelek és csörlők, majd zúgott a tömeg: „Le a szoborral!" Emlékszem az emelvény két oldalán 1-1 hatalmas acélkígyó szobor meredezett, amihez erősítették a kötelek egyik végét, a másik végeiket pedig a Sztálin szoborhoz. Hosszú huzavona után végre ledőlt a szobor, és aki tehette, az próbált egy darabot levágni, lefűrészelni. Én –  szerszámok hiányában – csak ugráltam a szobor tetején, mint ahogy mindenki csinálta. Emlékszem a szobor úgy tört le, hogy a csizmái fentmaradtak még jó néhány hétig, amikor az állam eltávolította azokat. De az emelvény  megmaradt hosszú éveken keresztül ugyanazzal a céllal, hogy az ország vezetői május 1.-én integessenek a „Kikelet népeinek".

Aztán jött az újabb meglepetés, a következő nap, október 24.-én a ház összes lakója leköltözött a pincében kialakított óvóhelyre, miután a ház előtt heves lövöldözések kezdődtek. A házunkkal átellenes sarkon helyezkedett el a Tolbuchin laktanya, ahol katonai alakulatok államosoztak. Aztán egy tank érkezett a házunk elé, és lőtték a laktanyát, onnan pedig lőttek vissza a tankra. A tűzharcok nyomait a ház oldala éveken keresztül viselte, mert a Kerületi Tanács nem törődött a Szabadságharc okozta károk helyreállításával. Ma a laktanya épületét szociális kórházként használják.

Végre elcsitultak a lövöldözések és feljöhettünk az óvóhelyről, sőt 4-5 km-es gyaloglás után beálltunk a hosszú sorba a Hős utcai sütődéhez, ahol friss kenyeret tudtunk beszerezni. A lakóházunk földszintjén egy Közért (akkori néven élelmiszer üzlet) működött, de a laktanyai harcokban  teljesen szétlőtték.

Aztán Apám vezetésével tovább merészkedtünk, a Köztársaság térig, ahol az ÁVÓ (Államvédelmi Osztály) és a kommunista párt székhelye volt. Az épületek teljesen  szétlőve, előttük hatalmas gödrök mélyedtek, mert az emberek keresték az  ÁVÓ titkos vészkijáratait. A téren körbe félig megégett és felakasztott emberek lógtak a lámpavasakon, bizony még 10 évesen is szörnyű volt látni. Nem volt szívderítő a látvány a Körút-Rákóczi út sarkánál sem: kiégett villamosok, katonai járművek, szétlőtt és összerogyott többemeletes bérházak illusztrálták a kemény harcokat.

Aztán a Szabadságharcot leverték, az országot visszaterelték a megszokott és rákényszerített kommunizmushoz.

A következő érintkezésem a politikával 1965-ben volt. A technikumot elvégezve jelentkeztem a budapesti Műszaki Egyetemre, mérnök szerettem volna lenni. A felvételi vizsgát jól letettem, de miután Apám értelmiségi dolgozó – könyvelő – volt, igy helyhiányra hivatkozva el lettem utasítva, mert kellett a hely a munkásosztály gyerekeinek.

Lógó orral elkezdtem dolgozni egy textilgyárban, 3 váltott műszakos munkarendben; elég kemény volt az egyetem padjai helyett.

Aztán 1966-ban behívattak a személyzeti irodába, és megkérdezték, szeretnék-e egyetemre járni. Természetesen IGEN-nel válaszoltam, mire azt közölték, ha belépek a Kommunista Pártba, akkor ők javasolnak és elintézik a felvételemet az egyetemre. Így is lett. 

Egyszerre kitárult a világ, utaztattak külföldre a környező szocialista országokba; műszaki karrierem szépen fejlődött. Egészen a főmechanikusi pozicióig  előléptettek (itt Plant Manager). Még itt kell megemlítenem, hogy minden szocialista vállalat az úgynevezett „üzemi demokráciára" épült, vagyis a Párttitkár, a Szakszervezeti Elnők és a  Gazdasági Igazgató alkották a döntési jogot, egyenlő arányban. Legyen az béremelés, jutalmazás, avagy gazdasági döntés, beruházás – mindhárom embernek együtt kellett dönteni és elfogadni ami egy ipari vállalat életében előfordulhatott.

Ekkor kezdődtek az  én problémáim, mert mint egy felelős gazdasági vezető, olyan dontések meghozatalára volt szükségem, amely az „üzemi demokrácia", vagyis Párt- és Szakszervezet-ellenes volt.

Figyelmeztetések, pártfegyelmi eljárás és további szankciók tornyosultak a fejem felett, mondván, hogy én „nem vagyok jó Elvtárs".  Végül a sok politikai intrika vezetett ahhoz, hogy 1980-ban elhagytam hazámat és próbáltam felépíteni újra a mérnöki álmaimat itt az USA-ban, amiket otthon Magyarországon leromboltak. Azt hiszem az sikerült is.

Ennyi az én történetem

Printer-friendly format