Welcome Visitor
Wed, Sep 19, 2018
52 members currently online.

Remembering WWII – memories of a seven-year old child
Remembering WWII – memories of a seven-year old child

An ear-piercing scream, then a giant explosion shook the earth.

“That was close!” said my Father.

We children, together with my Mother started to pray, “God save us!”

Another series of explosions followed, then a hissing sound, then quiet.  We did not move.  We waited for death to come.

Prior to the front coming through our town, Father had dug a shallow bunker in the yard.  When the sirens went off, we ran into the bunker.  We were there when, not more than 1000 meters away, an American plane was shot down and crashed.  Soon there was smoke all over, and we were all choking.

As we heard later, the plane was full of bombs, which exploded one after another as the plane hit the ground.  It was a major miracle that saved us all from death.

Grandfather, being very curious, was the first to get out.  Father wasn’t too happy about that, since he was always putting himself in danger.  The plane had fallen at the edge of a new settlement; a few houses were damaged, but there were no casualties.

We were terrified when we heard the sound of sirens.  Fear was imbedded in our minds and bodies.  We were warned that since the town was near Pápa, the people would be in grave danger.  Evenings, when all was calm, Father went to a family who had a radio and listened to the Voice of America.  That is how the town people got the news of what was going on in the country. 

About a kilometer from the town flows the Kanális (Marcal River); into the high bank of it the men of the town dug deep bunkers to get ready for more fighting.  When the siren sounded, the people of the town ran toward the river to the bunkers.  Father lined the bottom of one with straw, and Mother put bedding on it.  That is where we waited out the bombings.  Of course, the bunkers wouldn’t have saved us from anything.  For the ceiling, poplar tree branches were used in a criss-cross pattern, and covered with soil.  But it was further from the town and the main road and gave us a sense of safety.  In the wall of the bunker Father dug shelves, where Mother hid the ham and bread that was used to feed us. 

We were four siblings.  I was seven years old; my youngest sister, Karolina was only two years old.  The siren sounded.  One neighbor wanted to help my parents, grabbed a blanket, pulled me out of bed and covered me with it and started to run.  My bare legs were hanging out.  Someplace a bomb went off and he fell, he dropped me on the frozen ground.  I was so cold, but I didn’t say a word.  He got up, picked me up and ran again. Finally we reached the bunkers, which gave some shelter from the cold.  

That was in the winter of 1944.

So far there were only bombings.  Then the front was coming closer.  The Germans came, they took possession of the schools (there was no teaching), and they used the military exercise compound to shoot at the Russians. At night, when the sirens went off, the whole village got up and fled to the bunkers.  There was no question of sleep.

Grandfather was standing by the entrance and watched which way the planes went and informed us.  The planes were flying north, then turned around and flew toward Pápa.  Carpet bombing of the city started; factories, railroad, roads were bombed.  It seemed that whole city was in flames.  From the entrance of the bunker I saw something that I had never seen before or after: the fertilizer factory was hit.  It was like fireworks, the flames reached the heavens. 

My uncle lived in Budapest and he wanted to spend Christmas with us.  He was able to come by train to the Pápa station.  From there he found no transportation, but took off on foot on the road, a distance of about 8-9 kilometers, along the same route that was being bombed.  One bomb fell very near where he walked, and he was thrown into the ditch by the blast.  Finally he arrived, ragged and scared.  Of the gift that he brought for us and Mother, only one glass sugar bowl survived.

War or no war, Mother wanted to make a Christmas dinner.  She was cleaning a fattened goose when the siren went off.  We bolted, leaving everything.  Only next day was she able to finish cleaning the goose.

The Germans were retreating.  Whatever they found edible, they took.  They slaughtered the pigs and forced the men to herd the cattle ahead of the front, so they would have provisions.  They made my Mother bake bread for them.  Next morning they came with trucks and took everything.

That night the sirens went off again.  We were standing in front of the bunkers and looked toward the town. Early in the morning the fighting intensified.  Grandfather said the Germans were shelling the town, our house was burning, the whole town was burning.  We all cried.

By the time the sun came up, Russians occupied the town.  They were running toward the bunkers through the pasture.  All the men were standing at the front, hoping to save us.  But the Russians were looking for Germans.  They kept asking, “Nyemec jeszt?”  (Are there any Germans?)  Then they went on.

Fear was in all the men: fear for their children, wives, and for their own lives.  We stuck together.  Almost the whole town got together in one big house.  We slept on straw pallets.  The men took turns standing guard.  (The Russian soldiers weren’t as decent as the Germans.)  This was in the spring of 1945. 

When finally the fighting passed through the town, we went back to see the devastation.  As it turned out, our house was safe, but almost every second house on our street was burned down.  My aunt had hidden her crystal dishes under the pigsty, hoping they would be safe.  The pigsty was burned with the pigs in it; her crystal was one melted mess.  Nothing was safe.

A burning piece of an incendiary bomb fell through the window of the back room in our house.  The curtain caught fire and fell on the bench which started to burn.  The middle burnt, the bench collapsed, and the fire went out.  That was the only damage to our house, plus a few of the terracotta roof shingles which were popped by the heat.  Our damage was nothing compared to other homes.  As my parents talked about it, it was another miracle of God that the house didn’t burn down.

A few days after the front finally left our town, and the fires went out, the smoke cleared, and Grandfather, the handyman went exploring.  He went to the fallen plane site.  Out of the large aluminum sheets he created, by hand and without machinery, lids for pots, potato presses, and boxes for trinkets.  After our parents passed, many of the pieces were destroyed.  I still have one lid, and a box he made with a very tricky lock that I keep, to remind me of my ever adventurous, clever Grandfather.

Slowly life went on, work had to be done.  Wheat and rye had to be sown for bread.

The burned-down houses, the bomb craters reminded us for decades of the war’s monstrosity.

As an adult, I can take hunger, poverty and misery; but I pray to God, no more war!

Dr. Dora Józsefné, née Tima Irma is a retired school principal enjoying her “Golden Days “.  

 ******

Egy hét éves gyerek visszaemlékezései a második világháborúra

Nagyacsád község a Pápa és Csorna közötti útvonalon fekszik - az egyik út amit a németek Magyarországról való visszavonulásra választottak. Pápa nyugati szélén egy katonai repülőtér, a falu határánál pedig egy katonai lőter feküdt.  Ez veszélyeztette a falut és a lakosságát. A front a falun többször átvonult, hol a német, hol az orosz volt az üldözött. 

Következik ahogy egy 7 éves gyermek emlékszik vissza a haborúra.

Fültépő üvöltés, hatalmas robbanás rázta meg a földet.

-Ez közel volt! - monda Apám!

Mi, gyerekek, Édesanyánkkal együtt, behúztuk a nyakunkat, és hangosan imádkoztunk: „Istenem, segíts meg bennünket!“  Még néhány robbanás, aztán csak apróbb pisszenések. Senkisem moccant.  Vártuk a halált.

Az udvarunkban ásott bunkerban éltük túl a kb.1000 méterre becsapódott amerikai gép felrobbanását.  Lelőtték a németek, de egy csodálatos Hatalom  vigyázott ránk.  A gép, ahogy az idősebbek elbeszélték, tele volt ki nem szórt bombákkal, és a becsapódástól robbantak fel egymás után.

Nagyapám mozdult először.  Ő mindig kíváncsi volt az eseményekre, Apám meg is dorgalta érte, mert mindig célpontban állt.  Ekkor már éreztük az égett szagot, közel senki sem merészkedett, csak távolból nézte a falu a szokatlan látványt.  A füst mindent elárasztott. Fuldokoltunk.  A gép a falu újtelepének szélébe csapódott. A légnyomás megrongált pár házat, de emberáldozat nem volt.

Annyira belénk ivódott a félelem, hogy a szirénák hangjára már összerándult a gyomrunk.  Felnőtt koromban is azért imádkoztam, soha többé háborút!

Édesapám esténként eljárt az Amerika Hangja Rádiót hallgatni, és onnan értesült az országban történtekről. Figyelmeztettek mindenkit, Pápa közelsége a mi falunkra is veszélyt jelenthet.  (A város szélén fekszik a katonai reptér.)

A felnőtt férfiak a falu határában folyó Kanális (Marcal) magas partjába ástak bunkerokat, és a falu népe oda menekült, ha megszólaltak a szirénák.  A bunkerokat szalmával kibélelték, ágyneműt raktak alánk, és itt vészeltük át a légi-támadásokat.  Ezek a bunkerok semmitől sem védtek volna meg, mert vékony nyárfagerendák tartották a rászórt földet, de távol voltunk a falutól, úgy egy kilométerre, és ez adott biztonság-érzetet.  A bunker falában rejtették el a sonkát, és a kenyeret, onnan etetett bennünket édesanyánk.  

Egyik éjjel, akkor még csak hét éves voltam, négyen voltunk testvérek (a legkisebb testvérem, Karolina, csak két éves volt).  A  szomszéd bácsi, hogy segítsen szüleimnek, egy pokrócba fogott, a lábam kilógott, hiszen az ágyból húzott ki, és rohant velem a bunker felé.  Majd egy robbanástól megijedt, elesett velem, a lábam a deres fűben majd megfagyott, de egy kukkot sem szóltam. Nehezen elértük a bunkert, ami bizonyos védelmet adott a hideg ellen.

Ez 1944 telén történt. 

A harcok egyre közelebb értek.  Az iskolát német katonák foglalták el, tanítás nem volt.  A falu határában viszont egy lövölde biztosított tűzfészeket a német katonáknak.  Innen lőtték az orosz bombázó rajokat. Éjjel, ha megszólaltak a szirénák, az egész falu fölkerekedett és kimenekült a bunkerokba.  Alvásról szó sem lehetett. 

Nagyapám most is tájékozódott, merre mentek a bombázók, és mondta a kialakult helyzetet.  Azok visszafordultak, és megkezdődött  Pápa szőnyegbombázása.  Hatalmas robbanások, villanások, és az ipari központok, vasútvonalak, országutak eltűntek.  A bunker nyitott száján olyant láttam, amit soha.  Eltalálták a műtrágyagyárat, és mint egy hatalmas tűzijáték, úgy csapott fel az égre a robbanás.

Szegény nagybátyám Pesten élt, jönni akart hozzánk karácsonyra. Vonattal még elérkezett a pápai állomásig, onnan azonban gyalog indult a 8-9 km-es távnak, hogy haza érjen.  A bombázás azonban folytatódott.  Az országúton gyalogolt, amit ugyancsak megszórtak bombával. Egy nagyon közel esett, mert a bátyámat a légnyomás belevágta az árokba, és bizony az Édesanyámnak szánt ajándékokból egyetlen üveg cukortartó élte túl az esést.

Emlékszem, ez karácsony előtt történt.  Anyám a hízott libát tisztította a konyhában, a szirénák viszont megszólaltak, és csapot-papot ott hagyva menekültünk. Csak reggel tudta befejezni a libatisztítást.

A németek visszavonulóban voltak.  Mindent összeszedtek, ami ehető volt. Disznókat levágatták, a szarvasmarha állományt a gazdákkal tereltették a front előtt, hogy legyen élelmük. Drága Édesanyámra rá parancsoltak, hogy  süssön kenyereket.  Hajnalra jöttek a teherautók, és mindent elvittek.

Este megint felordított a sziréna.  Az éjjelt a bunker előtt kint töltöttük. Hajnalban hatalmas álló háború alakult ki.  A németek belőtték az utcánk egyik oldalát; Nagyapám kommentálta, hogy ég a házunk.  Sírtunk valamennyien.

Amire kivilágosodott, a németek helyett orosz katonák rohantak a réten át a bunkerok felé. A falu égett.  Férfiak álltak a bunkerok bejáratánál, remélve hogy megvédenek bennünket.  De nem a polgári lakosságot, hanem a németeket keresték.  Kérdezgették: „Nyemec jeszt?”  (Van német?)  Ők mentek tovább.

A falu nehezen mozdult. Féltünk.  A férfiak egy nagyobb házba összeszedték a gyerekeket, asszonyokat, és szalmazsákokon, takarókon aludtunk. Ők őrséget állítottak, felváltva őrködtek. Ez már 1945 tavaszán történt. (Az oroszok nem olyanok voltak mint a németek.)

Amikor a front végleg átvonult a falunkon, hazamentünk, vajjon mit találunk?  Kiderült, hogy az utcánk másik oldalát találták el a németek, az égett.  Volt akinek az állatai égtek benn az ólban.  A nagynéném gyönyörű üveg készleteit elrakta az ólak alá, hogy ott biztonságban lesznek, de amikor kiszedte, egy összeégett üvegmassza volt az egész, mert az óllal együtt az is megsemmisült.  Volt olyan, aki elásta az értékeit, vagy leeregette a kutba.

A hátsó szobánkban, az ablakon keresztül egy gyújtó repesz beesett, a függöny meggyulladt, az ráesett a padra, és az is meggyulladt. Úgy emlegették, hogy isteni csoda történt, mert a pad összeroskadt, de nem égett tovább.  Így a mi házunk épen maradt, a kár nem volt olyan nagy, mint másnál.

Végre visszamehettünk a házakba, akié megmaradt.  A mi utcánkban majdnem minden másodík ház leégett.

Ahogy az élet lassan megindult, az én ezermester Nagyapám elindult felderítő útra.  A hatalmas repülő alumínium lemezeiből, repeszeiből használati cikkeket készített, kézi erővel, gépek nélkül.  Krumplinyomót, fedőket készített a lábasok, fazekak tetejére.  Maradt egy dobozka, mit azóta is őrzök, az ő precíz munkájának az emlékére. Furfangos zárral látta el, ebben őrizte a kicsi értékeit.  Mindent felhasznált, ami hasznosítható volt. Sajnos az Édesanyám halála után sok minden feleslegesnek bizonyult, és kidobálódott. Ez a két tárgy maradt meg a sok hasznos munkája közül.

Nagyon nehezen, de megindult az élet. Vetni kellett, hogy legyen kenyér.

A háborús nyomok, bombatölcsérek évtizedekig emlékeztettek a szörnyűségekre.

Éhezést, nyomort, mindent elviselnék, de soha többé háborút!!!

Dr. Dóra Józsefné, Tima Irma nyugalmazott iskola igazgató. 


Printer-friendly format