Welcome Visitor
Thu, Nov 23, 2017
74 members currently online.

King St. Stephen
King St. Stephen

Statue of St. Stephen by Seres János, set up at Zalaegerszeg in 2000

“In the person of St. Stephen, the profound, humble Christianity of the Middle Ages stepped onto the stage of Hungarian history.  That Christianity was an inmost striving after the eternal and infinite, which engrossed all of European humanity with its Church, its Roman Empire, its kingdoms, songs, art, society, its compassion, its Gothic cathedrals, its crusading armies, and which reached its apex especially in the 12th and 13th centuries.  King Stephen was the embodiment of 11th century Christianity, he was the priest, king and prophet of his peoples, from whose faith and zeal life surged over millions.   He was of the race of radical men whom Renan* dared to compare with the social democrats of modern times, who live for one idea and wish to conquer the whole world with it.

“Medieval Christianity was the religion of the poor in spirit, of those who understood that no one is rich vis-à-vis the Eternal; we are all beggars.  Not only beggars, but also sinners whose one hope is mercy, whose one road to blessedness is prayer and virtue.  At the foot of the cross, these people became gentle as children... That combative Middle Ages loved to cry – in its songs, in its Gothic cathedrals.  The heart of heroes, who cut a person in half with one stroke, broke at the sight of Jerusalem. 

“The end of the first millennium was especially the age of penitence. 

"In the time of King Stephen, people expected the end of the world and Christianity was convulsed with the desire for mortification.  St. Stephen sat on the throne during this time of Christianity’s popular festive emotional climate.  His crown reminded him of Christ’s crown of thorns, his scepter of the victorious tree which opens the gates of heaven.  (He) ... thirsted for humiliation;   he would go around at night, exercising works of mercy.  He was misunderstood, covered with insults which filled his heart with heavenly delight.  He kissed the hands of his vilifiers, and of beggars out of deep reverence for Christ’s poverty.  He clung to monks with holy fraternal sentiments, and ... Stephen, who acquired a crown, established a throne, created laws, commended himself to the prayers of the poor, his crown to the Blessed Virgin!

“And as Christian a king as he was, so courageous and heroic a warrior was he.   From his lips rings the patriarchal blessing which promises happiness if we bring into the present the faith, morality, strength and light of faith ... the fruitfulness of virtue ... the power of character of the past.”

(taken from Prohászka Ottokár’s “Meditations on the Gospel”

Elmélkedések az Evangéliumról)

*Ernest Renan (1823-1892) was a French writer and historian.  Among his works were “The Future of Science” and “The Origins of Christianity”.

 

Szent István király

Prohászka Ottokár

„Szent Istvánban a középkori mély, alázatos kereszténység lépett föl a magyar történelem szinterére.  Az a kereszténység mélységes törekvés volt a végtelenbe és örökkévalóba, mely az egész európai emberséget lefoglalta egyházával, római császárságával, királyságaival, énekeivel, művészetével, társadalmával, könyörületességével, góth (sic) dómjaival, keresztes-hadaival s mely tetőpontra emelkedett főleg a XII., XIII. században. István király a XI. századbeli kereszténység megtestesülése volt; papja, királya, prófétája népeinek, kinek hitéből s buzgalmából milliókra áradt élet.  Azoknak a radikális embereknek fajtájából, kiket Renan az újkor szociáldemokratáihoz mert hasonlítani, kik egy gondolatnak élnek s annak az egész világot meghódítani akarják.

„A középkori kereszténység a lelki szegények vallása, azoké az embereké, kik fölértették, hogy a Végtelennel szemben senki sem gazdag;  mindnyájan koldusok vagyunk.  Nemcsak koldusok, de bűnösök is, kiknek egy reményünk van, a kegyelem;  boldogulásukhoz egy útjuk, az ima s az erény.  Ezek az emberek gyöngédek lettek a kereszt tövében, mint a gyermekek... Az a harcias középkor szeretett sírni; sírni énekeiben, sírni góth dómjaiban; azoknak a hősöknek, kik embert egy csapással kettészeltek, megrepedt a szívük Jeruzsálem láttára. 

„Az első ezredvég kiváltkép a penitenciának korszaka volt;  István király korában várták a világ végét s a kereszténységen végigvonaglott az önsanyargatás vágya.  Szent István a kereszténység ez ünnepélyes hangulatában ült a királyi trónon;  koronája emlékeztette őt Krisztus töviskoronájára;  kormánypálcája pedig arra a győzelmes fára, mely a menny kapuit megnyitja... Szent István ... szomjuhozza a megaláztatást;  éjjel titkon körüljár, végzi az irgalmasság gyakorlatait;  félreismerik, gyalázattal borítják, ez mennyei örömmel tölti el szívét.  Kezeit csókolta becsmérlőinek s tiszteletből Krisztus szegénysége iránt a koldusoknak.  Szent testvériségben simult a barátokhoz és ... a koronát szerző, trónt alapító, törvényt alkotó István a szegények imáiba ajánlja magát, koronáját pedig a szent Szűznek!

„S amily keresztény király, oly vitéz harcos és hős volt Szent István... Ajkairól hangzik a patriarkális áldás, mely boldogságot igér, ha a jelenbe belevisszük a multnak hitét, erkölcsét, erejét, a hit fényét ... az erény termékenységét ..., a jellem erejét.”

(Prohászka Ottokár, „Elmélkedések az Evangéliumról”)

 

Uram, te ismered a lelkem titkait,
Tudod, hogy engem hatalomvágy nem vakít.
Segíts most Istenem, segítsd meg nemzetem,
Segíts az országot megvédenem!

Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk.
E földön nála nincs nagyobb erő.
Atyám sírjára esküszöm hogy hozzá hű leszek,
És nem hátrálok meg a harc elől.

                                                                           („Nincs más út, csak az Isten útja” c. ének
                                                                             utolsó két versszaka az „István a király” Rockoperából)

Printer-friendly format